Végtelen ég alatt

A végtelen kék ég alatt,
Fel van osztva ez a föld.
Mintha bűnös angyalt látnék,
Ki a dühtől tündököl,
S meglátja a gyümölcsfák,
Csábító erdejét.

A paradicsomban ...

Megáll a kor, felépít,
Mindenféle nagy falat.
A vándor aki nem lép be,
Mindörökre kint marad.
Eshet eső, fújhat szél,
Moshatja arcát a vér.

A kietlen vadonban ...


A pásztor kutyát ki fogja le?
A miniszer, egy drága kép?
Ki szép szavakkal eteti,
A pusztaságnak hű ebét,
Ki büszkén védi mindenét,
S a romlott étket nem szereti.

Földbe ássa azon nyomban ...

Verset ír az Isten

A megváltók ti vagytok,
Nem én!

A világ, Isten,
A kezdet s a vég.
Mint egy kitalált regény.

Egy regény,
Ahol minden betű Isten,
S a felhasznált tintának,
Eredete nincsen.

Egy költemény a világ,
Mibe szerepemet keresem,
Vége nincsen.

Bár a szereplőket kiírják,
Megannyi kezek,
De írói sincsenek,
Csak a betűk ...
A számtalan istenek.

Vörös öröm

Megjöttél hát késve.
De velem vagy már régen,
Örömsziget lángra gyúló
Holdsugár, e mesében.

Vakító sötétben,
Álmatlan estéken,
Pokolból kijárat,
Utolsó esélyem!

Megjöttél hát késve.
Késsel, szívem akartad,
Szépen lassan belemártva,
Boldogságra szabdaltad.

Túlcsorgó örömben,
Baráti körökben,
Várva a tanácsot,
Vörös vért köhögtem.

Nem vér az, csak vörös öröm,
Felgyülemlett, kiköhögöm.
Csöpögjön a szürke kőre,
Pórból készült, pórrá töröm!
Pórrá töröm! megőrölöm!
Lehűtőm, majd megpörkölöm,
Felvegyítem tiszta vízben,
Megiszom, majd megemésztem.

Megjöttél hát késve,
De velem voltál régen,
Vörös öröm, költeményem
E felszabadult széken.

Holdsugár sötétben,
Boldogság eképpen,
Rothadó világban,
Utolsó reményem.

Megjöttél hát késve,
Ereimet kimartad.
Fájdalmamat meggörbítve,
Boldogsággá kapartad.

Szikrázó kezemben,
Imbolygó tömegben,
Súlytalan boldogság,
Nyugszik az ölemben.

Verset írni azon nyomban!

Nem akarok sokat várni,
Kenyérhéjért vért kaszálni,
Élet nélkül sínre szállni,
Vonat nélkül jegyre várni,
Koporsóban székre állni,
S a föld alatt kiabálni.

Vaku villan azon nyomban ...
Vakot nézni bányaromban.

Kaparni a körmöm hegyét,
Keresni a veszett reményt,
Terjeszteni titkos talányt,
Karddal várni meg a halált!
Tollal takarni a tintát,
Szakadt lánccal törött hintát.

Vaku villan azon nyomban ...
Sötét fény fut a nyomomban!

Gerinc nélkül talpra állni,
Eszméimmel szembeszállni,
Hitem után kiabálni,
Szabadságot szívbe zárni,
Rágyújtani, lányra várni,
Gázszivárgást imitálni.

Vaku villan azon nyomban ...
Talán a gáz lángra robban.

Szíve dobban, megszokottan,
Verset írni! azon nyomban!

József Attilához

Valami nagy tüzet kell rakni újra,
Hogy melegednének az emberek.
A költő lángja újra lángra gyúlna,
Hevítve azt, ki hidegben rekedt.

Ráhányni mindent, ami torz és ócska,
Csorba a rendszer és törött a kép.
Nem segít a játék, boldog fogócska,
Had nőjön a láng, tápláljuk míg ég.

Nyugodj békében: József Attila!
Azt a tüzet mi rakjuk, amíg él,
Elnyomott s bús ember a földön,
S kitör majd a rács mögül a fény!

Azt a tüzet jól meg rakjuk,
S közösen, védjük a meleget.
Reményünk a tiedet követi,
Bár felengednének az emberek.

Köszöntelek téged újból,
S meghallgatom minden szavad!
Nincs alku! ezt megtanultam:
Az él létet aki szabad!

Szavad öntöm újra sorba,
Bár sajátom még mindig akad.
De sziszegve se szolgálok! én se!
Nyomorító hatalmakat.

Hideg téli este volt

Reszketett a falevél,
Az utolsó talán,
Az összes többi közül,
Csak ő maradt a fán.

És nevetett a sok fenyő,
Hideg téli este volt.

Feltűnt újra most a hold,
Az égboltnak falán,
Egy csillag sem látszott fent,
Csak ő maradt talán.

És nevetett a zord felhő,
Hideg téli este volt.

Üres volt a temető,
A halottak talán,
Vacogtak a sírokban,
Csak élő nincs sehány.

A földben volt csak sok a holt,
Hideg téli este volt.

Hideg téli este volt,
A szél tombolt a fény lapult.

Hideg téli este volt,
A zord felhők közt ott a hold.

Odakint most kattan a zár,
Belép egy kisgyerek, tán
Én vagyok, ki énrám vár.

Megszólalt, megérkezett:
Rég nem láttalak,
Hiába vártalak,
Eltűntem,
Hogy újra lássalak.
Mi lett belőled,
Hol maradt az álmod,
A sorsodat kerülted,
Benned élek, látod,
A vágyad, a világod,
Szemedet eltakartad.
Hiába kiáltok:
Te sohasem ezt akartad!

Reszketett a falevél,
Az utolsó talán.
Csöndes fojtott suhanás,
A földön van ma már.

És ordított a halk szellő,
Csöndes téli este volt.

És ordított a sok halott,
Csöndes téli este volt.

Megjátszott idő

Megjöttél hát játszva léted,
Hitedben az egész hitem,
Régóta már benned élek,
Hosszú idők romjaiban.

Elhallgatok, nem beszélek,
Bizalommal két kezemben.
Rozsdás órán, lassú évek,
Kattognak az emlékekben.

Mond hogy hazudsz, mond meg kérlek!
Boldogság volt minden lépted.
Mond hogy hazudsz, mond meg kérlek!
Csalódás lett minden lépted.
Elkerülöm, melléd lépek,
Elhallgatok, nem beszélek.

Azt hittem már sose félek,
Bezárkózva álmaidban.
Másik énem példaképem,
Te voltál a bánatomban.

Ólomballaszt minden lépted,
Rákötve a szárnyaimra,
Kikerüllek tovább lépek,
Csalódás volt, mélyen éget.